Bevezető
A Velencei kalmárt 1596 és 1598 között írta William Shakespeare, első bemutatója 1605-ben volt. Shylock, a zsidó uzsorás Velencében élt, s óriási vagyont halmozott fel azzal, hogy nagy kamatra kölcsönt adott keresztény kereskedőknek. Shylock keményszívű ember volt, s olyan szigorúan követelte vissza a kölcsönadott pénzt, hogy minden jó ember utálta, de különösen Antonio, egy fiatal velencei kereskedő. Azonban egy napon ő is Shylock pénzére szorult, s a szidó uzsorástól kért kölcsön. Shylock egy font hús árában határozta meg a kölcsön árát. Antonio a megadott határidőben nem tudott fizetni, s már-már úgy tűnt, a zsidó makacssága miatt életét veszti, de okos barátai megmentették, mondván, egy hús font valóban Shylocké, de ha csak egy csepp velencei vért is ont, úgy halálbüntetés vár rá. Az uzsorás így a húshoz sem juthatott hozzá, sőt, a mű végére kisemmizve, egyedül, vagyona és a mű során elszökött lánya nélkül kell szembenéznie jövőjével. Shakespeare ezen művét korszakonként más és más megítélés övezte, a 2. világháború után sokáig nem mutatták be, az antiszemitizmus bélyegét sütve rá. Ma már ez a megbélyegzés nem jellemző, tudjuk, a mű sokkal bonyolultabb és érzékenyebb alkotás annál, mint hogy egyértelmű kategóriákba sorolhatnánk. Az tény, hogy Antonio és Shylock személyében két világrend, keresztények és zsidók világa csap össze, rendezők és értelmezők is ezt helyezik értelmezésük fókuszába. Szántó Eszter azonban felfigyelt arra, hogy van egy mellékszereplő, akinek tragédiája tán nagyobb, mint a két főszereplőé. Antonio és Shylock egyaránt makacsak, egyiküket sem lehet csak pozitív vagy csak negatív szereplőként leírni, mikor bajba jutottak, azt saját rossz tulajdonságaik és döntéseik is okozták. Ám Jessica, Shylock lánya, ártatlan,tiszta, „bűne” csupán annyi, hogy zsidó lányként keresztény férfibe lett szerelmes. Az elemzések, színházi rendezések során személye mindig háttérbe szorul (Kivéve talán Mohácsi János rendezését az Alföldi Róbert vezette Nemzet Színházban), ám Eszter most megírta a lány monológját, azt a monológot, mely bemutatja érzéseit, s melyet Shakespeare valamiért „elfelejtett” megírni.
A Velencei kalmárt 1596 és 1598 között írta William Shakespeare, első bemutatója 1605-ben volt. Shylock, a zsidó uzsorás Velencében élt, s óriási vagyont halmozott fel azzal, hogy nagy kamatra kölcsönt adott keresztény kereskedőknek. Shylock keményszívű ember volt, s olyan szigorúan követelte vissza a kölcsönadott pénzt, hogy minden jó ember utálta, de különösen Antonio, egy fiatal velencei kereskedő. Azonban egy napon ő is Shylock pénzére szorult, s a szidó uzsorástól kért kölcsön. Shylock egy font hús árában határozta meg a kölcsön árát. Antonio a megadott határidőben nem tudott fizetni, s már-már úgy tűnt, a zsidó makacssága miatt életét veszti, de okos barátai megmentették, mondván, egy hús font valóban Shylocké, de ha csak egy csepp velencei vért is ont, úgy halálbüntetés vár rá. Az uzsorás így a húshoz sem juthatott hozzá, sőt, a mű végére kisemmizve, egyedül, vagyona és a mű során elszökött lánya nélkül kell szembenéznie jövőjével. Shakespeare ezen művét korszakonként más és más megítélés övezte, a 2. világháború után sokáig nem mutatták be, az antiszemitizmus bélyegét sütve rá. Ma már ez a megbélyegzés nem jellemző, tudjuk, a mű sokkal bonyolultabb és érzékenyebb alkotás annál, mint hogy egyértelmű kategóriákba sorolhatnánk. Az tény, hogy Antonio és Shylock személyében két világrend, keresztények és zsidók világa csap össze, rendezők és értelmezők is ezt helyezik értelmezésük fókuszába. Szántó Eszter azonban felfigyelt arra, hogy van egy mellékszereplő, akinek tragédiája tán nagyobb, mint a két főszereplőé. Antonio és Shylock egyaránt makacsak, egyiküket sem lehet csak pozitív vagy csak negatív szereplőként leírni, mikor bajba jutottak, azt saját rossz tulajdonságaik és döntéseik is okozták. Ám Jessica, Shylock lánya, ártatlan,tiszta, „bűne” csupán annyi, hogy zsidó lányként keresztény férfibe lett szerelmes. Az elemzések, színházi rendezések során személye mindig háttérbe szorul (Kivéve talán Mohácsi János rendezését az Alföldi Róbert vezette Nemzet Színházban), ám Eszter most megírta a lány monológját, azt a monológot, mely bemutatja érzéseit, s melyet Shakespeare valamiért „elfelejtett” megírni.
Jessica monológja
Írta: Szántó Eszter
Azt mondják, hogyha nekünk a jószerencse van megírva, az majd magától is bekopog a hajlékunkba. Szerencsével minden sikerül, az nem igényel ügyességet, tán még oly nagy hegyet megmozgató észt sem. Szerencse, meglelni az ígéret, Kánaán földjét, egy helyet, egy otthont, ahol biztonságban vagyunk.
Otthon?! Börtön ez már, nem egy békés hajlék. Hát otthon-e az, ahol nem én mondom meg, hogy ki jöhet be avagy ki hagyhatja el? Hisz még én magam sem tehetek egy árva lépést sem. Rabok vagyunk. Házainkat falak őrzik, amik már naplementekor bezáródnak, halkan csattannak, mint az ostor igavonó állatok hátán, s megszűnik a világ. Csak egy világ marad, a mi világunk csupán. Teregető asszonyok, játszó gyermekek, akik a trenderlit pörgetik. Táncot lejtenek körülütte a kicsik, kik még mit sem sejtenek erről a nagy, kegyetlen világról. Kalmárok számolják a napi keresetet, nézik, hogy telik-e majd a gyerekeknek egy szép ajándékra, vagy a feleségnek új ruhára Svüeszkor.
Akkortájt ugyanis nem kell a hús miatt aggódni, hisz aznap csak tejeset eszünk. Azért ekkor is nagyon megfontoltan lehet csak vásárolni, mert csak a Jó Teremtő tudja, mikor lesz megint bevételünk. Jó Atyám szinte minden lélekkel üzletel, csak hogy az adót fizetni tudjuk, és azért maradjon egy kis megtakarításunk is. Azzal a hitvány Antonióval is szerződésre lépett, pedig mindenki tudja, hogy nincs még egy olyan ember egész Velencben, aki úgy gyűlöli népünket, mint ő. Kegyetlen, fennhéjázó, aki csak magának harácsolja a vagyont, de azt sem egy baráttal vagy feleséggel meg nem osztaná.
Atyám még vacsorájára is képes volt elmenni, csak hogy a gyümölcsöző üzlet megköttessék. Mesélte, milyen pompa és jólét uralkodik az udvarában. Arany étkészlet, ezüst üstökből kortyolja a toszkán bort, amiért szolgái vért izzadnak. De hát ki vagyok én hogy ítéljek? Az összes könnycsepp, ami csak a világ kezdete óta női arcról lecsordult, számon van tartva a Teremtőnél, írja. Ő tegyen igazságot.
Aggódom mégis Apámért. Oly hitvány az a férfiú, ki tudja mibe sodorhatja Atyámat. Neki sok baja nem eshet, hiszen ennek a városnak tisztes állampolgára, de hát egy zsidót ki védene meg a bajban? S jó Atyám, hogy tetőzze még a bajt, olyan feltételt szabott neki, amitől még a hideg is kiráz. Hiába minden szó, az üzletnek ő a feje, én csak a lánya vagyok, szavam nem ér semmit. Azt mondogatja, hogy ha az ördög semmibe veszi őt, akihez kölcsönért jött, majd ő is semmibe veszi, s olyan feltételt ad, amit csak hitvány tolvajoknak szokás. Pedig én tudom, hogy hirtelen természetének meg lesz még a gyümölcse. Minek ment egyáltalán annak a kígyónak a házába ?!
Netán kedvére van a sült disznónak felkavaró szaga?! De hát Isten mentsen, hogy neki én ilyet mondjak, mert menten rám törne a haragja. Én békében élek itt bent, én csak ezt a világot ismerem. Ezt, ahol mind egyek vagyunk. Ahol a lánykák, már kora reggel együtt szorgoskodnak, és a Shahritot is együtt mondják. A nap végén a Máárivra fekszenek, az apjuk ölében szunnyadnak. Ilyen nekünk egy napunk. Egyszer kellemes, boldog forgatag, ünneptől színes, egyszer meg a sötét kút mélye. A szerencse, az az úr errefele. Egyszer ha adatik, akkor segítség és menekvés lőn nekünk. Ahogy az Eszter könyvében állva van. Oh, de jaj annak, akit elkerül, mert az aztán tehet bármit, ha annyi ereje is van, mint egykoron Góliátnak volt! Csökönyös lónál nem segít a bölcsesség, sem a jó tanács. Mondja a Talmud.
Csak együtt élhetünk, megosztjuk azt a keveset is amink van, mert itt egyedül az ember semmire se jut. Ki nem mehetünk. Mi nők nem, csak a férfiak. Illetve, a nők is mehetnek... De ha egy nő kimegy, akkor az már többet nem jön ide vissza. Az már a kinti világban fog élni vagy halni, s csak éjjeli álmaiban hallja majd a Shahrist. Ott nem lesz mellette szerető testvére, vagy szomszédja, hogy segítsen neki a bajban. S az én jó Apámat tán elvinné a bánat, mint édesanyámat.
Mi jó hát a kinti világban? Mi van ott, ami itt nincs? S ha ott van, az itt miért nem lehet? Miért nem lakhatunk szép házakban, miért kell atyámnak télen, nyáron ugyanazt a ruhát hordania? Milyen törvény ez? Hát a mező vadjainak ki mondja meg, hogy milyen színű bundát növesszenek? Ki mondja az őznek, állj meg, s fuss a másik irányba? S ki mondja az oroszlánnak, hogy ezentúl húst többet ne láss?! Mi azért még is különbek vagyunk a mező vadjaitól, csak azok a nagyurak odakint, az Istent játsszák.
Betörnek ide, a kis kalitkánkba, törnek, zúznak, semmi sem szent nekik. Minden inog körülöttem, víz és tűz között őrlődőm. Az a férfiú, egyetlenem, Lorenzo, itt időzik naphosszat, kifigyeli, apám mikor megy el hazulról, majd ideoson ablakunk alá, s mindenféle széppel hívogat, a csillagokat is lehozná az égről, ha elmennék vele, oda - ki. Feleségül is venne, azt mondja. Na de a férfiak sok mindent mondanak. Bár ő más, nagyon kedves, az érintése olyan, mint a friss harmat a rétnek. Vele szabad vagyok, mint a madár szárnyalok. Itt csak egy csücskét látom a végtelen, hatalmas égnek. Ha vele mennék láthatnám a világot, a kinti világot.
Ha azonban megteszem, és elmegyek, ide többet már nem jöhetek, apám szégyene volnék. Hagyjam itt őt, mikor az ő hajlékában nőttem fel? Sokszor borús ugyan, de sok szépet kaptam tőle, az életet is beleértve. De egyszerűen nem tudom, s nem is akarom elfelejteni Lorenzót. Minket a kintiek megvetnek, és gyűlölnek. Ha látják apámat az utcán menni, már köpnek egyet. Ő meg itt az ablakom alatt időzik, velem beszélget. Verseket szaval, s szépeket, amiket az előtt nem hallottam még. De gyönyörűek, megdobogtatják a szívemet. Bár ő meg azokat nem ismeri, amiket mi szoktunk olvasni. Néha felolvasok neki belőle, s ő közben csendben figyel. Nem úgy, mint a többi kintiek, akik legszívesebben az összeset tűzre hánynák. Mindig van miről csevegnünk, óra hosszat. Bezzeg atyám sose kérdez hogylétem felől, csak én hallgassam meg az ő gondját, baját, s csöndben tegyem a dolgom. Mintha nekem semmi szívfájdalmam nem lenne. Nincs kihez szóljak, hisz naplót is ezért írok. Nekem csak az éj csillagai vannak, akikkel fekszem, s a reggeli nap, akivel kelek.
De hát mégiscsak, ha csak egy kicsit is ugyan, de mások vagyunk. Neki elkötelezett, keresztény feleség lett szánva. Én, még ha hívő is vagyok, ahogy ők mondják, elkötelezett keresztény feleség soha nem leszek. Hisz azt sem tudom, mi lenne az. Goj lennék én is, és többet ehhez a néphez nem lenne közöm. S ha lenne is esküvőnk, vajon milyen lenne? Reb Scholem bizonyára nem jönne el, pedig minden álmom az volt, hogy ilyen szép esküvőm legyen, ahogy azt nálunk szokás. Chüpe sátorral, a borral, amiből a férj és a feleség is iszik, így válva eggyé. Nem is szólva arról a dalról, amit néhol a közösség szokott elénekelni. De apám azt mondja, aki innen elmegy, az olyan mintha nem is élt volna soha. Kegyetlenül erre is kimondotta ítéletét, mint minden másra. Elítél engem is érzelmeimért. S tényleg nem tudom, mit hoz a jövő. Hogyan szökhetnék meg? Az éj leple alatt lopózunk majd, mint a gyilkosok, holmi tolvajok, kik után csak a vér s a fájdalom marad? És a halál. Őrök elől bujkálunk, lopózunk, akik, mint a tigrisek, csak arra várnak, hogy lesújtsanak? Sietve átmászunk a gettó falain, rohanva az életünkért, mint az ijedt gazellák, remélve, hogy senki nem látott?
S többet hallani sem akarnak majd itt felőlem. Jobban fognak gyűlölni, mint Antoniót, mert én egykor köztük éltem. A szívem szakad majd meg. De meg kell tennem. Idebent semmi esélyünk. Nem maradhatunk itt örök rettegésben. S talán, ha befolyásos asszony lennék, az jó lenne népemnek is. Lehetnék népem szószólója, mint Eszter annak idején. Bár csak szavaimmal tudok harca kelni, mert más egyebem nincs. De neki tán több volt? Azt hiszik, hogy elfelejtem kinek születtem? Soha nem fogom. Azért mert tejben főtt hús is lesz majd a tányéromon, én Jessica maradok örökre, Shylocknak a zsidó kalmárnak lánya. S még ha ezt ők nem is értik most, majd gyermekeim fogják. S ha ők sem, akkor majd az ővéik. Mert értük is teszem. Őket nem lehet leköpni, mint holmi koszt az utcán. Ők polgárok lesznek. Tisztes zsidó polgárok. Őket nem lehet majd falak közé zárni, mint ahogy engem sem. Nem maradhatok, várva, hogy hátha egy nap bekopog hozzánk a szerencse. Csak az ég dönti el, ki magasztaltatik fel, s ki lesz megalázott, ki megy kis kocsin, s ki lovas szekérrel. Ahogy azt imátkozzuk Rajs Hasonókor. Szerencse, én már nem hiszek benne. Rég elhagyta az már ezt a helyet, s ki tudja, mikor fog visszatérni, s ismét a küszöbünkre lelni.
Otthon?! Börtön ez már, nem egy békés hajlék. Hát otthon-e az, ahol nem én mondom meg, hogy ki jöhet be avagy ki hagyhatja el? Hisz még én magam sem tehetek egy árva lépést sem. Rabok vagyunk. Házainkat falak őrzik, amik már naplementekor bezáródnak, halkan csattannak, mint az ostor igavonó állatok hátán, s megszűnik a világ. Csak egy világ marad, a mi világunk csupán. Teregető asszonyok, játszó gyermekek, akik a trenderlit pörgetik. Táncot lejtenek körülütte a kicsik, kik még mit sem sejtenek erről a nagy, kegyetlen világról. Kalmárok számolják a napi keresetet, nézik, hogy telik-e majd a gyerekeknek egy szép ajándékra, vagy a feleségnek új ruhára Svüeszkor.
Akkortájt ugyanis nem kell a hús miatt aggódni, hisz aznap csak tejeset eszünk. Azért ekkor is nagyon megfontoltan lehet csak vásárolni, mert csak a Jó Teremtő tudja, mikor lesz megint bevételünk. Jó Atyám szinte minden lélekkel üzletel, csak hogy az adót fizetni tudjuk, és azért maradjon egy kis megtakarításunk is. Azzal a hitvány Antonióval is szerződésre lépett, pedig mindenki tudja, hogy nincs még egy olyan ember egész Velencben, aki úgy gyűlöli népünket, mint ő. Kegyetlen, fennhéjázó, aki csak magának harácsolja a vagyont, de azt sem egy baráttal vagy feleséggel meg nem osztaná.
Atyám még vacsorájára is képes volt elmenni, csak hogy a gyümölcsöző üzlet megköttessék. Mesélte, milyen pompa és jólét uralkodik az udvarában. Arany étkészlet, ezüst üstökből kortyolja a toszkán bort, amiért szolgái vért izzadnak. De hát ki vagyok én hogy ítéljek? Az összes könnycsepp, ami csak a világ kezdete óta női arcról lecsordult, számon van tartva a Teremtőnél, írja. Ő tegyen igazságot.
Aggódom mégis Apámért. Oly hitvány az a férfiú, ki tudja mibe sodorhatja Atyámat. Neki sok baja nem eshet, hiszen ennek a városnak tisztes állampolgára, de hát egy zsidót ki védene meg a bajban? S jó Atyám, hogy tetőzze még a bajt, olyan feltételt szabott neki, amitől még a hideg is kiráz. Hiába minden szó, az üzletnek ő a feje, én csak a lánya vagyok, szavam nem ér semmit. Azt mondogatja, hogy ha az ördög semmibe veszi őt, akihez kölcsönért jött, majd ő is semmibe veszi, s olyan feltételt ad, amit csak hitvány tolvajoknak szokás. Pedig én tudom, hogy hirtelen természetének meg lesz még a gyümölcse. Minek ment egyáltalán annak a kígyónak a házába ?!
Netán kedvére van a sült disznónak felkavaró szaga?! De hát Isten mentsen, hogy neki én ilyet mondjak, mert menten rám törne a haragja. Én békében élek itt bent, én csak ezt a világot ismerem. Ezt, ahol mind egyek vagyunk. Ahol a lánykák, már kora reggel együtt szorgoskodnak, és a Shahritot is együtt mondják. A nap végén a Máárivra fekszenek, az apjuk ölében szunnyadnak. Ilyen nekünk egy napunk. Egyszer kellemes, boldog forgatag, ünneptől színes, egyszer meg a sötét kút mélye. A szerencse, az az úr errefele. Egyszer ha adatik, akkor segítség és menekvés lőn nekünk. Ahogy az Eszter könyvében állva van. Oh, de jaj annak, akit elkerül, mert az aztán tehet bármit, ha annyi ereje is van, mint egykoron Góliátnak volt! Csökönyös lónál nem segít a bölcsesség, sem a jó tanács. Mondja a Talmud.
Csak együtt élhetünk, megosztjuk azt a keveset is amink van, mert itt egyedül az ember semmire se jut. Ki nem mehetünk. Mi nők nem, csak a férfiak. Illetve, a nők is mehetnek... De ha egy nő kimegy, akkor az már többet nem jön ide vissza. Az már a kinti világban fog élni vagy halni, s csak éjjeli álmaiban hallja majd a Shahrist. Ott nem lesz mellette szerető testvére, vagy szomszédja, hogy segítsen neki a bajban. S az én jó Apámat tán elvinné a bánat, mint édesanyámat.
Mi jó hát a kinti világban? Mi van ott, ami itt nincs? S ha ott van, az itt miért nem lehet? Miért nem lakhatunk szép házakban, miért kell atyámnak télen, nyáron ugyanazt a ruhát hordania? Milyen törvény ez? Hát a mező vadjainak ki mondja meg, hogy milyen színű bundát növesszenek? Ki mondja az őznek, állj meg, s fuss a másik irányba? S ki mondja az oroszlánnak, hogy ezentúl húst többet ne láss?! Mi azért még is különbek vagyunk a mező vadjaitól, csak azok a nagyurak odakint, az Istent játsszák.
Betörnek ide, a kis kalitkánkba, törnek, zúznak, semmi sem szent nekik. Minden inog körülöttem, víz és tűz között őrlődőm. Az a férfiú, egyetlenem, Lorenzo, itt időzik naphosszat, kifigyeli, apám mikor megy el hazulról, majd ideoson ablakunk alá, s mindenféle széppel hívogat, a csillagokat is lehozná az égről, ha elmennék vele, oda - ki. Feleségül is venne, azt mondja. Na de a férfiak sok mindent mondanak. Bár ő más, nagyon kedves, az érintése olyan, mint a friss harmat a rétnek. Vele szabad vagyok, mint a madár szárnyalok. Itt csak egy csücskét látom a végtelen, hatalmas égnek. Ha vele mennék láthatnám a világot, a kinti világot.
Ha azonban megteszem, és elmegyek, ide többet már nem jöhetek, apám szégyene volnék. Hagyjam itt őt, mikor az ő hajlékában nőttem fel? Sokszor borús ugyan, de sok szépet kaptam tőle, az életet is beleértve. De egyszerűen nem tudom, s nem is akarom elfelejteni Lorenzót. Minket a kintiek megvetnek, és gyűlölnek. Ha látják apámat az utcán menni, már köpnek egyet. Ő meg itt az ablakom alatt időzik, velem beszélget. Verseket szaval, s szépeket, amiket az előtt nem hallottam még. De gyönyörűek, megdobogtatják a szívemet. Bár ő meg azokat nem ismeri, amiket mi szoktunk olvasni. Néha felolvasok neki belőle, s ő közben csendben figyel. Nem úgy, mint a többi kintiek, akik legszívesebben az összeset tűzre hánynák. Mindig van miről csevegnünk, óra hosszat. Bezzeg atyám sose kérdez hogylétem felől, csak én hallgassam meg az ő gondját, baját, s csöndben tegyem a dolgom. Mintha nekem semmi szívfájdalmam nem lenne. Nincs kihez szóljak, hisz naplót is ezért írok. Nekem csak az éj csillagai vannak, akikkel fekszem, s a reggeli nap, akivel kelek.
De hát mégiscsak, ha csak egy kicsit is ugyan, de mások vagyunk. Neki elkötelezett, keresztény feleség lett szánva. Én, még ha hívő is vagyok, ahogy ők mondják, elkötelezett keresztény feleség soha nem leszek. Hisz azt sem tudom, mi lenne az. Goj lennék én is, és többet ehhez a néphez nem lenne közöm. S ha lenne is esküvőnk, vajon milyen lenne? Reb Scholem bizonyára nem jönne el, pedig minden álmom az volt, hogy ilyen szép esküvőm legyen, ahogy azt nálunk szokás. Chüpe sátorral, a borral, amiből a férj és a feleség is iszik, így válva eggyé. Nem is szólva arról a dalról, amit néhol a közösség szokott elénekelni. De apám azt mondja, aki innen elmegy, az olyan mintha nem is élt volna soha. Kegyetlenül erre is kimondotta ítéletét, mint minden másra. Elítél engem is érzelmeimért. S tényleg nem tudom, mit hoz a jövő. Hogyan szökhetnék meg? Az éj leple alatt lopózunk majd, mint a gyilkosok, holmi tolvajok, kik után csak a vér s a fájdalom marad? És a halál. Őrök elől bujkálunk, lopózunk, akik, mint a tigrisek, csak arra várnak, hogy lesújtsanak? Sietve átmászunk a gettó falain, rohanva az életünkért, mint az ijedt gazellák, remélve, hogy senki nem látott?
S többet hallani sem akarnak majd itt felőlem. Jobban fognak gyűlölni, mint Antoniót, mert én egykor köztük éltem. A szívem szakad majd meg. De meg kell tennem. Idebent semmi esélyünk. Nem maradhatunk itt örök rettegésben. S talán, ha befolyásos asszony lennék, az jó lenne népemnek is. Lehetnék népem szószólója, mint Eszter annak idején. Bár csak szavaimmal tudok harca kelni, mert más egyebem nincs. De neki tán több volt? Azt hiszik, hogy elfelejtem kinek születtem? Soha nem fogom. Azért mert tejben főtt hús is lesz majd a tányéromon, én Jessica maradok örökre, Shylocknak a zsidó kalmárnak lánya. S még ha ezt ők nem is értik most, majd gyermekeim fogják. S ha ők sem, akkor majd az ővéik. Mert értük is teszem. Őket nem lehet leköpni, mint holmi koszt az utcán. Ők polgárok lesznek. Tisztes zsidó polgárok. Őket nem lehet majd falak közé zárni, mint ahogy engem sem. Nem maradhatok, várva, hogy hátha egy nap bekopog hozzánk a szerencse. Csak az ég dönti el, ki magasztaltatik fel, s ki lesz megalázott, ki megy kis kocsin, s ki lovas szekérrel. Ahogy azt imátkozzuk Rajs Hasonókor. Szerencse, én már nem hiszek benne. Rég elhagyta az már ezt a helyet, s ki tudja, mikor fog visszatérni, s ismét a küszöbünkre lelni.